3

Speren Silverblade szerette a napnyugtát, ezért nem zavarta a várakozás – főleg, mivel a Portland városa melletti Royal Hillen álló palota erkélye különlegesen nagyszerű panorámát nyújtott a környező vidékről. A domb alatt több kilométer hosszan egybefüggő, szűz erdő nyújtózott, melyet csak a folyó kanyargó, kék szalagja osztott ketté. Ebben az évszakban csak az örökzöldek tartották meg leveleiket, a többi fa elhullajtotta saját lombját, őszi színkavalkádot varázsolva az erdő talajára. A vadon most csöndesen, félálomban várakozott a tavasz eljövetelére.

Speren is várta már a tavaszt a fesztiválokkal és ünnepségekkel, melyek a Föld újraébredésekor egymást érik szülőföldjén, Tir Tairngire-ben. A tündék tökéletes harmóniában voltak az élet körforgásával, ellentétben a humánokkal és másokkal, akik még mindig folyamatosan szennyezték és pusztították a természetet. Sperent jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy még vannak ilyen helyek, mint a Royal Hill, ahol a természet szépségét védik és becsülik.

Természetesen mindig kellett engedményeket tenni. Ha Silverblade a palota keleti oldalán állt volna, a Hajnalkapu irányában, akkor Portland városát látja, Tir Tairngire kapuját a külvilág felé, ezt a csupa beton és acél, nyüzsgő metropoliszt, melyet magas fallal vettek körül – nem is annyira védekezésül, mint inkább hogy határok közé szorítsák a várost és lakóit, és megakadályozzák őket az Ígéret Földje egyszerű tisztaságának beszennyezésében.

Portland egy külön mikrokozmosz volt, ahol a tünde nemzet fogadhatta a beérkező szállítmányokat, engedélyezhette a bámészkodó turisták szabad mozgását, és amelyen keresztül elszigetelhette a külvilágot Tir Tairngire többi részétől. Speren a többi városhoz képest egészen kellemesnek találta Portlandet, de akkor is csak egy város volt. Össze sem lehetett hasonlítani az erdő mélyének szépségével és tisztaságával. Remélte, ezúttal hamarosan hazatérhet.

– Uram? – zökkentette ki egy hang ábrándozásából. – Uram, a herceg fogadja önt.

Speren a fiatal nő felé fordult, aki a Téli Udvar hivatalos, halványszürke, kék és krémszínű ruháját viselte. Mellette Silverblade öltözéke szinte archaikusnak tűnt: hosszú, mélykék – az éjszakai égbolt színe –, gyapjú csuklyás köpeny, hogy távol tartsa a tél jeges hidegét, alatta egyszerű, szürke vászonzubbony, valamint a köpenynél néhány árnyalattal világosabb, kék nadrág, melynek szárát gondosan betűrte kifényesített, fekete bőrcsizmájába. A széles, kelta mintás csattal díszített bőröv egy ezüsttel futtatott markolatú, hüvelyben pihenő kardot tartott. A férfi vállig érő, aranyszőke haját vörösre festették a lenyugvó nap utolsó sugarai, és igéző pillantású, zöld szemével Speren Silverblade úgy nézett ki, mint egy trideofilmből vagy fantasy történetből kilépett tünde hős. Ez olyasvalami volt, amire büszke lehetett, és amit időről időre fel is használt céljai elérése érdekében.

Speren biccentett a nőnek, és követni kezdte őt a palota folyosóin keresztül; menet közben szemügyre vette a falakon, vitrinekben és emelvényeken nagy körültekintéssel, szinte már stratégiai alapossággal elhelyezett műalkotásokat. Már számtalan alkalommal látta őket, de még mindig le tudták nyűgözni.

Gyakran elgondolkodott rajta, miért van ennyi humán alkotás a palotában. Talán mert a tündék mindössze ötven éve voltak jelen a Hatodik Világban – akkor, az Ébredés idején született meg az első tünde gyermek. Bár e rövid idő alatt is többet értek el, mint a többi faj – saját erejükből létrehoztak egy nemzetet, és felélesztették ősi kultúrájukat –, a tündék előtt még mindig rengeteg feladat állt. Az is lehet, hogy a humán kezek munkája eszébe juttatja a hercegeknek a rájuk váró teendőket. Speren nem tudta megmondani, és Tir Tairngire hercegeinek motivációi után kutatni nem volt éppen a legegészségesebb időtöltés.

A herceg segédje nem a lakosztályok vagy irodák egyikébe vezette Sperent, hanem az edzőterembe. A magas mennyezetű, csiszolt keményfa padlós szobában különféle erősítő gépek sorakoztak. A helyiség valójában egy kisebb bálterem volt – egyik a sok közül melyet a herceg és családja számára edzés céljára alakítottak át. A falak mentén helyezték el a gépeket, de a helyiségnek több mint a felét szabadon hagyták, és balettkorláttal ellátott tükrökkel vették körül, mivel gyakran tartottak itt táncórákat. Most azonban egy egészen másfajta tánc zajlott a teremben.

Két tünde, egy férfi és egy nő állt egymással szemben a gumiszőnyegen. A férfi magas volt, hosszú, hollófekete haját ugyanabban a divatos stílusban hordta, mint Speren, azzal a különbséggel, hogy lófarokba fogta és egy zöld gumival rögzítette. Egy táncos eleganciájával és könnyedségével mozgott, lassan körözött ellenfele körül. A nő alacsonyabb és vékonyabb volt, égővörös tincseit arany csat tartotta kordában. Mindketten bő, világoszöld selyemből készült nadrágot és inget viseltek, valamint puha szövetcipőt, amely halkan surrogott a szőnyegen, miközben különös táncukat járták.

A férfi hirtelen mozgásba lendült; elfordult az egyik lábán, és lecsapott ellenfelére. A nő azonnal reagált, elegánsan kitért a támadás elől, hagyta, hogy az ütés elsuhanjon a teste mellett, aztán megragadta a kinyújtott kart. Egy apró mozdulat a törzsével, egy finom csavarás, és a férfi rövid repülés után minden kecsesség nélkül landolt a hátán. A nő megperdült, apró lábával ellenfele mellére lépett, karjával pedig védekező állást vett fel.

– Újabb vereség! – nevetett a földön fekvő férfi. – Nagyon gyorsan tanul, hercegem.

A nő mosolyogva hátralépett, és a kezét nyújtva felsegítette a férfit. Speren ezt a pillanatot ragadta meg, hogy előrelépjen.

– Igen, el kell ismernem, meglepően gyorsan.

A nő úgy nézett rá, mintha csak most venné észre a jelenlétét, és vidáman elmosolyodott.

– Nagy dicséret ez egy ilyen képzett harcostól – mondta Sperennek, aki biccentéssel fogadta az elismerést.

– Speren, azt hiszem, ismeri a mesteremet, Galen Moonsingert.

A két tünde harcos meghajlással köszöntötte egymást.

– Mr. Moonsingert megelőzte a hírneve.

– Ezt önről is el lehetne mondani, Silverblade – felelte Galen ironikus mosollyal.

– Köszönöm, Galen – mondta a herceg. – Most elmehet, beszélnem kell Sperennel. – A tanár meghajolt Silverblade, majd valamivel mélyebben a herceg felé, és elhagyta a helyiséget.

Jenna Ni’Ferra, Tir Tairngire hercege és a Hercegi Tanács tagja a korláthoz sétált, és egy törülközővel felitatta a homlokáról a verejtéket. Speren némán állt, és ahogy az udvariasság megkövetelte, várta, hogy a herceg szólaljon meg először.

– Ön tanult carromeleget, igaz?

Speren biztos volt benne, hogy a herceg tudja a választ saját kérdésére. Speren Silverblade Tir Tairngire lovagja volt, és ami ennél is fontosabb, ennek a megbecsült rendnek a legkiemelkedettebb csoportjába, a legendás Szellemek közé tartozott. A lovagok mindegyike alapos képzést kapott a tündék harcművészetéből, a Szellemek pedig számos ágazat mestereinek számítottak.

– Jól emlékszem a képzésre – felelte. – Alaposan kivettem a részem a foltokból és zúzódásokból.

– Azt hiszem, ez nagyon jó lecke. Bár sok ember a spirituális elemek, az egészség és a koncentráció miatt tanulja a carromeleget, néha azt gondolom, sokkal fontosabb megtanulni azt, hogy az életben az igazán fontos dolgokat horzsolásokon, zúzódásokon és kék foltokon keresztül lehet megszerezni. Mit gondol?

– Teljes mértékben igaza van, felség.

Jenna megfogta a nyakába akasztott törülköző két végét, és az arca hirtelen hivatalossá vált. Nyári lombokat idéző, zöld szemével Sperenre nézett.

– Feladatom van az ön számára.

Speren kecses kézmozdulattal kísért meghajlást produkált.

– Állok szolgálatára.

– Kényes ügyről van szó – folytatta a nő. Ez azt jelentette, hogy a megbízás nem a Hercegi Tanácstól származik, hanem közvetlenül Jennától. Az ilyesmi nem volt annyira szokatlan; mindegyik hercegnek voltak hűbéresei, akiknek parancsoltak, ám Speren ezúttal érezte, hogy komplikációkra számíthat. Ezzel együtt nem engedte, hogy kíváncsisága vagy aggodalma kiüljön az arcára.

– Mint tudja, a Tanács ősi kultúránk visszaállítását tekinti egyik fő feladatának. Népünk nyelvét és művészetünk egy részét már sikerült feléleszteni. – Széles kézmozdulata magában foglalta a palotát és saját carromeleg ruháját is. – Ám a távoli múltból még számos fontos dolog rejtezik a felfedezésre várva, és nem mi vagyunk az egyedüli kutatók. Egy ukrajnai ásatáson nemrég feltártak egy ilyen műkincset, kulturális örökségünk egy darabját. Az ásatást a Seader-Krupp szponzorálta.

– Lofwyr – állapította meg Speren.

Jenna bólintott.

– Lofwyr.

Az óriássárkány maga is tagja volt a Tir Tairngire Hercegi Tanácsának, és teljes jogú hercegnek számított. A sárkány bevonása a Tanácsba Lugh Surehand főherceg ötlete volt, melyet a hercegek többsége elszántan ellenzett. Surehand azonban keresztülvitte rajtuk az akaratát, mivel az alkudozások során jelentős támogatást kapott Lofwyrtól. Azonban még mindig sokan voltak az országban, akik nem kedvelték az óriássárkányt, és nem is bíztak benne – Jenna Ni’Ferra is egy volt közülük. Bár előnyben részesítette a „herceg” címet a sokkal gyengébb „hercegnő” helyett, Jenna mégis a tradicionális tünde értékek és elvek elszánt támogatója volt. És ezek közé tartozott a sárkányok motivációi iránti, mélyen gyökerező bizalmatlanság is.

– Szerencsére azonban történt valami az ásatás helyszínén – folytatta. – A kutatást irányító professzor idegei minden jel szerint felmondták a szolgálatot; megölte az egyik tanítványát és ellopta a leletet. Úgy gondoljuk, megpróbálja eladni, de az is lehet, hogy valaki másnak dolgozik, aki szintén érdeklődik a műkincs után.

– Talán a Danaan Családoknak? – töprengett hangosan Speren. – Vagy egy másik sárkánynak?

– Talán. Nem lehetünk biztosak benne.

– Tehát vissza kell szereznem a műtárgyat?

– Valami olyasmi. – Jenna ismét megajándékozta a lovagot sugárzó mosolyával. – Hírszerzőink jelentése szerint a professzor kapcsolatba lépett a német alvilággal a Rajna-Ruhr megaplexumban.

– Lofwyr birodalmának közepén.

– Pontosan. Most már biztosan érti, miért nem tárhatjuk az ügyet a Tanács elé, és miért van szükség fokozott diszkrécióra. Azonnal Németországba utazik, és megszerzi a leletet. Amikor végzett, visszatér hozzám. Minden szükséges információt és adatot összegyűjtöttem, elolvashatja őket útközben. Az utazás is el van intézve.

Ennél többet nem kellett neki mondani. Speren a jobb karját keresztbe tette a mellén, és tökéletesen precizitással meghajolt.

– Azonnal indulok, hercegem, és rögtön visszatérek, amint sikerrel jártam. – Sarkon fordult és elindult az ajtó felé, de Jenna hangja utolérte:

– Speren!

– Igen, hercegem?

– Legyen óvatos!

– Én mindig óvatos vagyok, felség.

Amikor kiért a folyosóra, ott találta Jenna segédjét, aki átnyújtotta neki a küldetés előtti eligazítást és az egyéb információkat tartalmazó chipet. Speren azon gondolkodott, miért érdekelheti Lofwyrt a tünde történelemnek az az elveszett darabkája. Valaminek, ami magára vonja egy óriássárkány érdeklődését, biztosan nem csak történelmi jelentősége van. Ugyanúgy, mint mások, Speren is ismerte a tündék régi hatalmáról szóló meséket és mítoszokat. Bármi is volt ez a műtárgy, sikerült felkeltenie a Föld leghatalmasabb élőlényének figyelmét.